GHAJINI (2008)

A film főhőse egy olyan férfi, aki egy speciális idegrendszeri betegségben, anterográd amnéziában szenved, vagyis csak rövid ideig, tizenöt percig képes emlékezni dolgokra. Életét egy bosszúhadjáratnak szenteli, egy általa nem ismert emberen akar bosszút állni, és hogy erre képes legyen, minden információt feljegyez, mindent lefényképez, valamint lakása és hétköznapi élete úgy van berendezve, hogy folytonosan minden a céljára emlékeztesse. A lakás például ilyen feliratokkal van teleaggatva, hogy „Meg kell találni Ghajinit”, „Meg kell ölni Ghajinit”, és a bosszúhoz fontos információk vannak a testére is tetoválva, hogy minden reggel, amikor a tükrére ragasztott felirat figyelmezteti, hogy vegye le a pólóját, eszébe jusson, mi is a feladata. Az alapötlet nem új, sokak számára ismerős lehet a Memento című amerikai filmből (bár a Ghajini állítólag a tamil verzió remake-je), és a film egyik dramaturgiai szervezőeleme az, hogy a főhőssel bármelyik pillanatban előfordulhat, hogy hirtelen elfelejti, éppen mit csinált, és ezért a legváratlanabb pontokon fordul meg többször is a cselekmény menete.

A film tulajdonképpen egy nyomozástörténet, mely azzal tartja ébren a néző figyelmét, hogy az elejétől kezdve kíváncsivá teszi a nézőt, ki az a Ghajini, mi köze a két történetnek egymáshoz és mi válthatta ki a férfi ilyen mértékű átalakulását. Mert mint az előtörténetből kiderül, Sanjay Singhania valaha egy gazdag, jól szituált üzletember volt, India egyik legnagyobb mobiltelefon-szolgáltatójának a tulajdonosa és igazgatója, aki beleszeretett egy teljesen hétköznapi, szegény, szappanreklámokban mellékszerepeket játszó modellbe. A férfi úgy ismerkedik meg Kalpanával, hogy a lányról egy véletlen folytán azt hiszik a kollégái, hogy az ő barátnője, aki a jobb szerepek, a hirtelen támadt barátok és egyéb előnyök kedvéért meghagyja őket ebben a hitben. Amikor azonban a sajtó megírja a szenzációs hírt, a férfi felháborodva elmegy hozzá, hogy kérdőre vonja. A cserfes lánytól azonban nem jut szóhoz, és mire megszólalhatna, addigra már végighallgatta „szerelmük egész kalandos történetét”, és fülig beleszeret a bájos hebrencsbe. A lány szerepért kuncsorgó kezdő színésznek hiszi a milliomost, aki később sem árulja el neki valódi kilétét, és a film egy pontján kénytelen Kalpana kollégáinak az újévi parti alkalmából eljátszani Sanjay Singhaniát – vagyis saját magát. A történet ezen része nagyon szórakoztató, az örökké vidám, mindenkin segítő, bájos, locsi-fecsi lány alakja, és mellette a szolid, visszahúzódó, a lányra mindig rácsodálkozó fiatalember figurája nagyon eltalált, és a szerelmi történetet visszafogott, finom humor színezi.

Sanjay Singhania másik alakja azonban közel sem ennyire szimpatikus, jelenkori figuráját nem egyszerűen emlékezet nélküli embernek, hanem érzéketlen gyilkológépnek ábrázolják az alkotók, olyan, mintha mindvégig egy pszichopata sorozatgyilkossal állnánk szemben. Minden cselekedete mechanikus, tekintete sokszor kifejezéstelen, és az emberi közeledésekre is érzéketlenül reagál. Így, bármennyire is próbálják az alkotók a korábbi történettel igazolni a főhős tetteit, a kedves fiatalember képe nem képes ellensúlyozni a brutális gyilkost.

A Ghajinit elvileg maszálá-jellegű filmnek szánhatták alkotói, hiszen a szerelmi románc, a humor, a melodráma és az akciójelenetek egyaránt megtalálhatóak benne, de míg a hetvenes évek filmjeiben ezek az összetevők nagyjából egyforma arányban voltak jelen, majd a kilencvenes években a szerelmi szál lett a domináns, addig itt az akciófilmes jelleg uralkodik el teljesen a filmen. Számomra a problémát nem is annyira az akciójelenetek aránya, mint inkább a jellege jelenti: A-kategóriás indiai filmben még nem láttam ilyen fokú brutalitást, ilyen nyersen ábrázolt, sokszor öncélúnak tűnő agressziót. Tisztában vagyok azzal, hogy az indiai közönség ingerküszöbe agresszió tekintetében egészen más, mint az európai nézőké, hiszen a hetvenes évek, sőt még kilencvenes évek filmjeiben is látni olyan jeleneteket, ahol a szereplők szó szerint péppé verik egymást, azonban azok a jelenetek annyira megkoreografáltak és sokszor stilizáltak, hogy a mai néző már nem veszi komolyan. A Ghajini azonban nyers brutalitásában ábrázolja az agressziót, és számomra még az indiai viszonyok ismeretében is hihetetlen, hogy ezt a filmet Indiában korhatár nélkül mutatták be .. http://bollywoodextra.hu