www.myspace.com/apoptygmaberzerkwww.apoptygmaberzerk.de
APOPTYGMA BERZERK - a sztori, a zene, a jelenség -
http://www.ld50.hu/article/ld50/music/fullapopStephan Groth(esk) mélyen a lecsóba csapott a You And Me Against The World című albummal. Az együttes fennállása óta nem először vált stílust, mégis e legutóbbi húzása simán kiverte a biztosítékot a talán nem is annyira trú rajongótábor jelentős hányadában - ahogyan erre számítani lehetett. A hivatalos honlap lázasan, némileg erőlködve igyekszik lecsillapítani a kedélyeket, mondván, a gitárzene is tulajdonképpen elektro, csak nézőpont kérdése. A változatosság diadalmenete, vagy pedig az elkurvulás iskolapéldája zajlik a szemünk előtt? Nos, az alábbi terjedelmes cikk pont emiatt született, megpróbálja átvenni, nyomon követni Groth munkásságát albumról-albumra, nem utolsó sorban megérteni, hogyan esehetett ez meg velünk, bár a végkövetkeztetést mindenki magában rendezi majd le. Addig azért megtudhatjátok, hogy mennyire szereti Groth a Metallicát, miért került kis híján börtönbe, valamint azt, hogy mi a közös az Apoptygma Berzerkben és az Einstürzende Neubautenben. A kommentekbe pedig írjanak a rajongók, sokat, szellemeset.
Zenész felmenőkkel könnyű, mondhatnánk - Groth családi háttere ez esetben sem kivétel: apja sikeres bluesgitáros (Aunt Mary), anyja lemezlovas. A zenével azonban nem szülőföldjén, Dániában kezd foglalatoskodni a gyermek, hanem Norvégiában. Ide költözött át a család 1986-ban, arrafelé ugyebár az ember életében legalább egyszer vált országot. A skandináv tél eleve kellő érzelmi alapozás az elborult zenei önkifejezéshez, ám azt senki se gondolta volna a családban, hogy Depeche Mode-féle szintipop zenéken felcseperedett Groth, akit az iskolában csak Grothesknek hívtak, az EBM-industrial színteret választja a szülői nemtetszés ellenére is.
Az első próbálkozások az 1988-as évhez köthetők, egy évre rá pedig már meg is alakult az Apoptygma Berzerk, először két fővel, mivel Groth mellé betársult a tipikusan skandináv nevű Jon Erik Martinsen. Apropó, nevek. Sokan kérdezték Grothtól, hogy honnan származik az Apoptygma kifejezés. A pontos válaszra már maga sem emlékszik, valami enciklopédiában látta egyszer, pusztán a hangzása miatt esett rá a választása. Az átlagtól való eltérni akarást kívánta kifejezni. Érdekesség, hogy hazájában képtelenek az emberek elsőre helyesen kiejteni, akárcsak az Einstürzende Neubautent.
Az első demo, a Victims of Mutilation ötszáz példányát viszonylag gyorsan elkapkodták Európában. Jon érzéssel ezt a pillanatot választotta a kilépéshez, róla többet nem is fogunk hallani, pontosabban szólva annyit azért érdemes megjegyezni az utóéletéről, hogy a Sweep nevű Erasure-klónban zenél, talán a mai napig is. Ő már nem látta személyesen, amikor egy underground kiadó, a Tatra Records felkereste Grothot és szerződést ajánlott neki. Így jelenhetett meg az első hivatalos single, az Ashes To Ashes, 1991-ben. Ma már kuriózumnak számít az eredetije.
Groth már akkoriban több név mögé bújva élte ki játékos kreativitását (alkotói álneve Dead Man Moving), a norvég Sex, Drug And EBM című válogatásra három számot is írt, egyet, mint Germ (Stephan és az ex-Cadaver gitáros Anders Odden kollaborációja), kettőt, mint Apoptygma Berzerk. A Burning Heretic masszív sikere kellően megalapozta az együttes karrierjét, akárcsak a The Young Gods, illetve a Die Krupps előzenekaraként lenyomott koncertek. Ezidőtájt jelent meg a The 2nd Manifesto EP, aztán a Bitch single. Az átlagnál több kislemez már elegendő nyomatékot adott az első teljes albumnak, amely 1993 decemberében jött ki, máshol ezt 1994-re kerekítették, de ez csupán részletkérdés.
SOLI DEO GLORIA (1993) – egy katolikus sírkőfelirattal debütált az APB, a vallás központi téma volt Groth első korszakában, bármily meglepőnek is tűnhet elsőre egy alapvetően ebmből táplálkozó lemezen. A hangulat ennek megfelelően egyszerre ipari és gótikus, az indítás-lezárás középkori légkört teremt. Szépséggel teli, óvatosan megkomponált elektronikájával, kísérletező kedvével minden előzetes várakozást felülmúlt a Soli Deo Gloria. Az első igazi APB sláger, a Bitch egyszerre ütemes és lírai, a másik elhíresült nóta, a Burnin’ Heretic vallásos témájára gitár feszül. Már az első lemezen hallani feldolgozást: az All Tomorrow’s Partiest történetesen a Velvet Underground követte el. Adaptációnak mindenképpen figyelemreméltó, de az eredeti szám sem volt éppen a legütősebb darab, hiába dolgozták fel annyian. A későbbiekben látni fogjuk, Groth szinte minden albumon elkövet egy-egy feldolgozást legalább. A végefelé hallhatjuk az Ashes To Ashest, az együttes debütáló dalát, amely mai szemmel nézve inkább érdekes, mint remekmű.
A megjelenést követően egy népszerű norvég lap, a Dagbladet két oldalt szentelt az együttesnek. Egy vele készített interjúban az album témájával kapcsolatban tesz említést hitéről és depresszív hívőnek nevezi magát, akinek teljesen abnormális zenei ízlése van, hiszen simán megfér nála egymás mellett az Ace Of Base és az Entombed. A lap 5/6 pontra értékelte az albumot.
„Valójában sosem voltam az industrial-EBM szcéna része, pont azért mert industrial-EBM. Abban vagyok érdekelt, hogy pusztán elektronikus zenét csináljak. Az első Front 242 single 1981-ben jött ki, az EBM tehát azóta létezik. A techno azonban túlzottan a fejünkre nőtt, és ezt szégyennek tartom. Én nem akarok technot csinálni, az APB sosem lesz technoformáció.” - Groth interjú, VERTIGO, 1999
Stephan kezdte érezni a műfaji korlátokat, igyekezett túllépni az EBM adta kereteken, ezáltal egyre közelebb került a napjainkban virágzó house / techno szcénához. 1994-ben elárasztotta a szcénát side-projetjeivel, kislemezt adott ki, mint TB-MOONchild, H2o, Total Transformation, Acid Queen – ezek mind technóban utaztak. Természetesen az új APB anyagok is megérzeték eme kitérőket, a következő, a Deep Red single még nem szakított az alapokkal, de hangzásában már megjelentek a technos grooveok, az első komolyabb váltás előfutárai.
Az 1995-ös év újabb áttörést tartogatott Groth számára, mivel Oslóban május 4-én a Nitzer Ebb előzenekaraként még szélesebb körben vált ismertté – és kedveltté – a zenéje. Ebben az évben jelent meg a következő single, a Non-Stop Violence, majd a Love Never Dies: e kettő sláger készítette elő az utat az underground elektró új iránya számára, és amelyen járva az együttes a Covenanthoz, vagy a VNV Nationhöz hasonló státuszba lépett. A második stúdióalbum 1996-ban került a boltokba.
7 (1996) – A borítón Jézusra / Mona Lisára feltűnően hasonlító Groth homályos alakja rögtön izgalmas kérdések feltevésére készteti a lemezzel először ismerkedőt. Nos, bármennyire is bizonygatja Groth erős kötődését a kereszténységhez, a fotózáskor épp a wc-n ült mattrészegen. Na de most inkább térjünk a lényegre: az előző lemezről ismerős hangulattal kezdődik a lemez, a Carmina Burana legkedveltebb részére húzott tempós ütemekkel, orgonakísérettel. A hangulati keveredés az egész albumra jellemző, jól megfér egymás mellett a gót, az EBM és a pop. A Mourn Kurt Cobain-nek állít emléket, az együttest ismerők rá is fognak ismerni a Nirvana életművéből kölcsönzött részekre. A rajongók egyik kedvence, a Non-Stop Violence az EBM nagyja, a Front 242 előtt tiszteleg, a Nearer pedig egy igazi indusztrális szerelmes dal, ritkaságszámba megy a téma lírai kifejezése a színtéren belül. Igazi áttöréseket ezen az albumon hallani, itt van mindjárt a Deep Red című slágerdal, ellenállhatatlan dallamosságával, női háttérvokállal, EBM ütemekkel. Ez a legkedvesebb lemeze a rajongók egyik felének.
Ám alighogy megérkezett a 7, illetve lezajlott az 1996-os Zillo, meg egy közös németországi turné Cobalt 60-nal, Stephan összetűzésbe keeveredett a norvég hatóságokkal: meggyőződéses pacifistaként nem volt hajlandó sorkatonai szolgálatot teljesíteni. Norvégia e tekintetben sem tévesztendő össze kishazánkkal – itt ugyebár jó sokáig elég volt lúdtalpat jelenteni és már mehettünk is csajozni –, azonnal letartóztatták és elzárással fenygették meg. Kétszer is bíróság elé került, mire végre megkaphatta a polgárit: 14 hónapig volt ’bezárva’ a civil életbe, mint ápoló egy elmegyógyintézetben. Életének e szakasza mind fizikailag, mind lelkileg nagyon megterhelte, a zenélést is mellőznie kellett.
A visszetérést a Mourn remixe jelentette 1997-ben, amely harmadik helyezést ért el a German Alternative Charton (DAC). Az Államokban is megélénkült az érdeklődés, a Tatra pedig elérte az amerikai terjesztést – az APB az újévet Manhattanben kezdte.
A következő, még technosabb Paranoia single újfent sláger lett Európában és 1998 júniusában az APB európai turnéra indult. A szcéna pedig zabálta az új irányt, csipkegótok és szegecsfejűek önfeledten adták át magukat a zenének. Amerikai támogatással, új és megújult barátságokkal a háta mögött az APB megállíthatatlan volt, és olyan együttesek kérték fel számaik remixelésére, mint a Front 242, vagy a Project Pitchfork.
Az első válogatáslemez (amely igazából egyfajta áttekintés céljából készült), a The Apocalyptic Manifesto már Amerikában is megjelent, gondolva az egyre növekvő rajongótáborra. A megjelenést amerikai turné követte, teltházas koncertekkel, új rajongók ezreivel. A turné tapasztalatait, élményeit rögzíteni kellett, így jelenhetett meg az APBL98, a 10 000 példányra limitált live album. A kiadványhoz multimédiás lemez is járt, rajta videókkal, interjúkkal, ritkaságokkal. Pár hónap alatt elfogyott.
„Nagyon szórakoztató feldolgozásokat készíteni. Itt van például a Nothing Else Matters a Metallicától. Nem egy jó banda, de kifejezetten jó kis popos számaik vannak.” - Groth interjú, VERTIGO, 1999
A norvég állammal való összekapás miatt évekig nem jelenhetett meg APB album. 1999-ben tehát Stephan újra összehívta a csapatot, hogy megbeszéljék jövőre vonatkozó terveiket és belekezdjenek az új album munkálataiba. Az Eclipse single csupán előjáték volt a Welcome To Earth című nagylemezhez, amely modern trance-electro hangzásával ezúttal az első helyen landolt a German Alternative Charton. Az albumot követő turnét pedig egyaránt hangos siker övezte mind Európában, mind az Egyesült Államokban.
WELCOME TO EARTH (2000) – Az első nagy váltást jelenti a zenekar életében, Groth minden eddiginél látványosabban a techno irányába mozdult el, elég a borítóra pislantani. A Starsign igazi klubsláger, alárcsak az emelkedett Eclipse, ám a Help Me! már elbizonytalanító. A Kathy’s Song a harmadik erősség, egyben az egyik legkedveltebb APB szerzemény, amely a remixekkel vált igazán klubhimnusszá. Ám innentől kedzve a lemez gyengébb oldalát mutatja dalok során át és ezt még a Metallica feldolgozás Fade To Black sem képes feledtetni. A Moment Of Tranquility Twin Peaks-nyúlása például kifejezetten zavaró, hiába kedves és lírai a dal. Sajnos nem állnak össze a dalok minden esetben, nem teljesedik ki sok ragyogó ötlet. Még jó, hogy a Paranoia, illetve a Soultaker gyorsan kirángat minket a lassulásból. Némileg ellentmondásos tehát az anyag számomra, felét szeretem csak (na jó, azt viszont nagyon), ennek ellenére ez a rajongók másik felének a kedvence.
A 2000-es év további sikereket tartogatott az APB számára, a Welcome To Earth 6 hétig volt első a GAC-on. A German Alternative Music Awardson két kategóriában is jelölték: best live act és best album, ez utóbbiban a Smashing Pumpkins, a The Cure, meg a NIN volt versenytársa – többek között. A maradék időt néhány koncerttel múlatták. Itt érdemes megjegyezni, hogy bár a zenét szinte teljesen Groth írja, az APB élőben rendes zenekar benyomását kelti, élő hangszerekkel, gitárral megtámogatva.
“Szeretem a kemény hangzást, az agressziót, de amikor ipari hangokkal kísérletezem, azt csak instrumentális darabokban teszem. Amint belép a hangom, dallamokra lesz szükségem. Akkor minden harmonikusabb és poposabb lesz… de ez csak erre a pillanatra vonatkozik, lehet, hogy egy nap heavy metal albumot készítek majd.” Groth-interjú, BLITZ!, 2002
2001 nehezen indult, de eredményekben sem szűkölködve. Először is kihozták az APB 2000 című áttekintést. azután elkezdődtek a következő album munkálatatai. Előtte még kijött a Kathy’s Song single és ezzel rendesen a közepébe talált Groth: a legnépszerűbb német rádiók valósággal lecsaptak a számra. A Jump, az egyik vezető rádió például betelefonlók tömegével volt ’kénytelen’ megosztani, ki követte el a dalt. Az APB a hallgatói ranglistákon stabil harmadik helyet harcolt ki magának, megelőzve olyan neveket, mint a Depeche Mode, vagy a HIM. Gondoltátok volna?
Szeptemberben aztán a Mera Lunán a közönség megismerkedhetett az első új dallal, az Until The End Of The Worlddel, aztán szinte pillanatok alatt elérkezett 2002 február, a Harmonizer ideje.
HARMONIZER (2002) – A következő album újabb meredek váltást jelentett: nagyobb súlyozást kapott a pop, az egész album táncos trance alapokon nyugszik, a vastag sikerek ellenére itt már bizony egyre több kritikus hangot hallani a tömegből. A kommersz jelző bár erősnek tűnik, bizony letagadhatatlan. Egyúttal, az APB elkészítette a tökéletes bulizenét a szcénán belül. Tele van energiával, élettel, ötletekkel. Kapásból három slágert is találunk rajta, ki ne emlékezne a szépemlékű MPC-s bulikra, amikor majd megőrültünk az Until The End Of The World című dalra, de itt van az Unicorn, illetve a kicsit melankólikus, de annál táncosabb Spindizzy, a Pikachu Tm óta pedig veszettül rajongunk a ferde szemű kislányokért. Mesterművek egytől-egyig, egyedül a Detroit Tickects és a Photoshop Sucks jelent támadható felületet. Személyes kedvencem a lemez, nem tehetek róla.
A következő évek a jól megérdemelt gyümölcsök ízlelgetésével teltek, na meg a The End Of The World single legkülönfélébb változatainak picra dobásával. Hosszú, várakozós évek után az együttes megszellőztette a hírt, újabb váltás következik. A Kovenant pózoló gitárosának színpadra lépése, vagy a kiadóváltás, végül az Until The End Of The World kritikán aluli akusztikus verziója elég intő jel kellett, hogy legyen, ám így is alaposan meglepődött a szcéna a bejelentés hallatán: az új lemez indie-rock lesz…
YOU AND ME AGAINST THE WORLD (2005) – Elérkeztünk hát a jelenhez. A váltás előre bejelentett volt, a többség szemében mégis túlszárnyalta a legpesszimistább elvárásokat is. A neten már keringenek a lehúzós kritikák, csalódtak sokan, a jó büdös francba kívánják az egészet, én erre azt mondom, az ő bajuk. Az új lemez ugyan tényleg indie-rock, sőt, maga az új Placebo (na erre varrjatok gombot), de pártatlan szemszögből nézve hibátlan album. Régen hallottam ennyire egységes és profi anyagot egyberakva, egyszerűen nem hallani rajta rossz dalt, legfeljebb kevésbé jót. Nagyon gitáros, nagyon popos, dallamossága magasan az átlag fölé emeli. Igazi tinédzserszenvedély fűti, szomorkás-érzelmes, belelkesít és megindít, Groth énekhangja pedig jobb, mint valaha. Az elektronikát keresőknek a háttérben végig grooveok-loopok szólnak. Az APB-nél megszokott feldolgozások itt sem maradnak el, ezúttal Kim Wilde – Cambodia lett az egyik kiválasztott, az album egyik nagy erőssége, a limitált verziót beszerzők pedig megkapják a Shine Ont, amelyet eredetileg a The House Of Love jegyez.
Átlépve a másik oldalra, mélyen átérezve a kétségeket az összekép gyökeresen eltérőt mutat. Egyfelől feltehetjük a kérdést, mi volt Groth feltett szándéka ezzel az új iránnyal? Mainstream sikerekre vágyik? Több tinirajongót szertene? Lecserélte a barátnőjét? Miért kellett egy laza mozdulattal elvetnie magától sok-sok ezer rajongót, akik garantáltan nem fogják tolerálni ezt a húzást. Túl sok a gitár, az elektronika túlzottan háttérbe szorult, négynegyedeknek se híre se hamva, a Placebós imidzs (mind külsőleg, mind zeneileg) pedig erősen megkérdőjelezhető. Szélsőséges esetben könnyedén heveny visítógörcsöt kaphatunk, ha a Maze című dalt rakjuk be. Ráadásul az album menetideje kb. 40 perc, joggal érezhetjük kidobott pénznek az érte leszurkolt összeget. Groth merész figura, nagyon jól tudja mit csinál (vagy a szíve, vagy a pénz után megy) vagy pusztán elment az esze.
A fentiek tükrében ki-ki döntse el, melyik Apoptygma Berzerket szereti, illetve szereti-e egyátalán. Megjósolhatatlan, mit hoz a jövő, de egy dolog biztos, tartogat az még bőven meglepetéseket, Groth lényege mindig is a változás, a kísérletezés, a játék volt. Ellenkező esetben kremáljuk a bandát, mint a huzat és búsan sírdogálunk hamvai felett. Így is volt pár jó évünk.
DISZKOGRÁFIA:
1989
- Victims Of Mutilation demo
1991
- Ashes To Ashes
12" Vinyl / TatraRecords
1992
- The 2nd Manifesto - EP
1993
- Bitch - Single
1994
- Soli Deo Gloria - Album
- Deep Red - Single
- Side-projektek:
H2O, TB-MOONchild, Acid Queen
Total Transformation
1995
- Non Stop Violence - Single
1996
- 7"- Single
- Közös turné a Cobalt60-nal.
1997
- Mourn - EP
1998
- The Apopcalyptic Manifesto - Album
- Paranoia - Single
1999
- APBL98 - LiveAlbum
- Eclipse - Single
2000
- Welcome To Earth - Album
- Kathys Song - Singles
2001
- APBL2000 - Album
2002
- Harmonizer - Album
- UTEOTW - Single halom
2005
- In This Together – Single
- You And Me Against The World - Album [
Kezdőlap 
Gallery 
